A regény kéziratát neveztem az Aranymosás irodalmi válogatóra, és átjutott az előszűrésen. Az első fejezetek a verseny honlapján olvashatók. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!
Meridia I.
A Tengeristennő Bajnoka
Ramal
végigtekintett a Tükörerdő homoklepte völgyén – odalent vár
rá, akit meg kell ölnie.
Levette az arca
elé kötött kendőt, amely elnehezült a beleragadt szemcséktől.
Mélyet sóhajtott, élvezte, hogy végre tisztán lélegezhet.
Indulni készült, bár szívesebben várt volna még itt egy kicsit
az ítélkezés helyett. Lába elzsibbadt, ezért a tevéje oldalán
keresett támaszt. Az állat felmordult gazdája érintésére, majd
fejét rázva felegyenesedett. A társaság többi tagja is követte
példájukat.
A dűnék oldalán
csak lassan tudtak leereszkedni az ősök szent emlékművéhez. Egy
kisebb falu méretű körben egymástól karnyújtásnyira óriási
tükrök meredtek az ég felé szemkápráztatóan csillogva a
napfényben. Felületük olyan sima volt, hogy tartósan még a finom
homok sem telepedett meg rajtuk. Ennek ellenére az őrzők minden
nap kifényesítették őket; most is gyorsan nekiláttak a munkának.
Csak a saját dolgukkal törődtek, ügyet sem vetettek Ramalra és
elhaladó kíséretére, feladatuk véget ért azzal, hogy
jelentették a lázadó táborhelyét. Innentől kezdve már jobban
érdekelte őket, hogy mikor ér a faluba a következő karaván, ami
alamizsnát hoz nekik. Régen még a legszegényebb családok is
rendszeresen adakoztak és zarándokok seregétől volt hangos a
völgy, de manapság egyre kevesebb felajánlás érkezett. Az őrzők
törzse mégis inkább szomjan halt volna, semmint elköltözzön. Ez
a nép igen komolyan vette a kötelességeit, hiszen egyebük –
amit igazán a sajátjuknak nevezhetnének – nem volt.
Annak ellenére,
hogy már senki sem tudta, az ősök miért építették a
Tükörerdőt, a rendben tartásának módja és felelőssége
generációról generációra öröklődött. Csak a szent bölcsek
őriztek homályos legendákat arról, hogyan ejti fogva a nap
sugarait a középen magasodó torony, de amint a történetek
magyarázására került sor, rögtön összevesztek. Mégis ki
akarná összegyűjteni a fényt, ha a nap úgyis felkel minden
hajnalon?
Ramal amint kézhez
kapta az őrzők jelentését, útra kelt, hogy elfogja az
esküszegőt, a törzsfőnök azonban leghűségesebb embereivel
együtt kicsúszott a markából. A sivatag mélyén könnyen
elveszíthették volna a nyomát, így Ramal sosem örült még
annyira rossz időnek, mint most, annak a tomboló homokviharnak,
amely végül elvágta ellenségük menekülési útját. A lázadó
a tükrök közt keresett menedéket a szél ellen, az üldözők
pedig szétváltak, és azonnal bekerítették az ősi emlékhelyet.
Az esküszegő innen már nem juthatott ki élve, ezt ő is nagyon
jól tudta. Várni fog ránk...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése