Meridia - Második Lektori Hírek

Regényemnek komoly esélye van a megjelenésre!

Lektori hírek az Aranymosásról

A Tengeristennő Bajnokának kézirata az első lektortól pozitív értékelést kapott.

Novellák

Kellemes olvasgatást kívánok

Robotok munkában - pályázat

Az ember legjobb barátja című írásom megjelenést nyert.

2016. évi Preyer Hugo pályázat

BioRob Sexrobot C694 című írásomat a zsűri dicséretben részesítette.

2017. április 19., szerda

Meridia - Második Lektori Hírek


Ismét örvendetes hírek az Aranymosás pályázatról!


A regény- és mesekönyv-kéziratok részére a Könymolyképző kiadó minden évben meghirdeti irodalmi válogatóját. A nyelvi előszűrőn átjutott írások mindegyike kap egy rövid szakmai értékelést a lektortortól. Amennyiben az első lektor pozitív értékelést ad, a kézirat Varga Bea (író, szerkesztő) kezébe jut, aki egyben az Aranymosás megálmodója is. Újabb pozitív értékelés esetén az írások Katona Ildikó kiadóvezető elé kerülnek, aki dönt a kiadásról.

 Idén 176 kézirat érkezett a versenyre, ebből 20 ment át a nyelvi előszűrőn.
Az első lektortól azonban csak ketten kaptunk pozitív értékelést, Szöges Emese és én (első lektori vélemény).
Ma érkezett meg a második lektori döntés.

Átjutottam! :)
Vagyis írásom a kiadóvezető elé kerül, és esélyem van arra, hogy végül könyv formát ölthessen.

"...Összességben a regény egy szépen megírt, alaposan kidolgozott történet. Pozitív lektorit adok, és a Hard Selection sorozatunkba ajánlom Abercrombie és a többi kötet mellé. Gratulálok!" Varga Bea

Az értékelés teljes szövege az Aranymosás Irodalmi Magazin honlapján olvasható.



2017. március 14., kedd

A bohóc

A bohóc


A bohóc még azelőtt lép a porondra, hogy konferálását befejeznék. Arcán piros-fehér máz, orra helyén golyóbis, mint óriási skarlát kelés. Lábán hosszú, torz cipő, amitől nehezen, totyogva megy a porondmester mögé – aki természetesen nem veszi észre, hisz így volt megbeszélve –, hogy aztán híven utánozza annak túlzó mozdulatait: a heves karlendítéseket, a sűrűn dobott színpadi csókokat, a jellegzetes meghajlást, mely leginkább úgy fest, mintha egy pingvin pukedlizni próbálna. A közönség pedig, mint valami tilosba tévedt birkanyáj, élvezi a cinkosságot, remegő szájszéllel ül, míg a beszéd el nem hallgat, és kezdődik az igazi produkció.
Ez a bohóc a régimódi, néma fajta. Kelléke egy egykerekű bicikli, melyen ügyesen körbegurulja a porondot, de hogy a szám ne legyen unalmas, végül csak-csak orra bukik. „Beszéde” pantomim, ennek nyelvén szitkozódik, akárhányszor visszazuhan tomporára, megbotlik saját lábában, nekimegy egy nem létező üvegfalnak, vagy elrepülnek állatformára tekert lufijai. Aztán gondol egyet, szembe fordul a vihogó publikummal és lekapja cipőjét (kivillan rózsaszín, szivecskés, lyukas zoknija), s annak orrából előhúz egy kis kalapot. Épp olyat, mint amit a polgármester úr szokott hordani – és menten utánozni is kezdi, oly ügyesen és félreérthetetlenül, hogy az említett elvörösödik, akin jót nevet a felesége, akin titkon fiuk, az eminens diák nevet folyvást, akit a rossz tanuló nevet ki, akin bajsza alatt nevet a tanár, akin meg a fűszeres nevet, akit kinevet a postás, akit kinevet a hajléktalan, akin nevet a rabló, akin nevet a kurva, akit kinevet a stricije, akin nevet a sekrestyés, akin nevet a pap, akit kinevet az ördög, akit meg az Isten nevet ki, akin végső soron mindenki a teremtés óta röhög. Csámcsogva fulladoznak a kacagástól, vastaps, a bohóc integet, kivonul, majd földhöz vágja az orrát. Aztán, vége van.
Odaát, egy másik világban, a légtornász fáradtan kezet fog az állatidomárral, a porondmester udvarol a primadonnának, a műlovarnők pedig csak azzal törődnek, hogy mielőbb lerészegedhessenek. Tito, a súlyemelő (porondi nevén a Jámbor Góliát) csendesen odalép a bohóchoz, kezében pezsgő, meg két papírpohár.
– Kösz, most kihagyom – szól amaz, és lassú léptekkel kocsija felé ballag, de olyan arccal, mintha akasztani vinnék.
Bent ruhástul ledől priccsére, magára rántja a foszló takarót, és hulló könnyeivel próbálja lemosni az utálatos maszkot, miközben álomba röhögi magát.
Másnap hajnalban a cirkuszi sátrat lebontják, felpakolják, és továbbállnak. Estefelé letáboroznak, kivárják a reggelt, felverik a sátrat, ingyen jegy ígéretében elküldenek pár utcagyereket, hogy terjesszék a hírt. Meleg, unalom, vadállatok ürülékének szúrós szaga. Legyek mindenütt: a konyhában, a sátorban, a kocsikban, a porondmester kalapján, a fellépőruhás lányok mellén, a szemek tükrében, az agyakban, a szívek helyén. Mindenki próbál.

Egy napon azonban a bohóc másképp döntött. Ő félénken odalépett a főnökhöz:
– Kérem alássan… uram, én kiszállok.
A porondmester nyugodtan állt, pödört egyet bajuszán, halkan horkantott. Majd’ mindennapos eset.
– Dehogy szállsz – mondta.
– Uram, én ma valóban kiszállok.
– Nem kell fenyegetőznöd, mára kimenőt kapsz. A számod jó, nincs már mit gyakorolni rajta. Elmehetsz, de előadás előtt egy órával mindenképp gyere vissza.
– De kérem, én itt felesleges vagyok.
– Hogyan? – nézett rá értetlenül a köpcös mester – A cirkusz bohóc nélkül nem cirkusz! Tudod te, manapság milyen nehéz jó bohócot találni? Te pedig jó bohóc vagy, mi több, zseniális!
– A bohóc… A bohóc az fontos. Az elengedhetetlen, fő műsorszám, siker, elidegeníthetetlenül a cirkusz része. De én, Én, kérem, felesleges vagyok.
– Fáradt vagy. Pihenj, menj a vásárba, nézz körül! Vegyél magadnak új takarót, meg sárga foltot a kabátodra. No jó, egész addig elmaradhatsz, míg nem látod gyülekezni a tömeget. Na ugye, milyen jó vagyok hozzád. Hisz egészen olyanok vagyunk, mint egy szép, nagy család!
– Mint egy család, hát persze… persze…
A bohóc csendesen bandukolt a vásár színes forgatagában. Először egy darab törökmézet vett Titonak, mert az a kedvence. Aztán különféle kelmék és szakadozó rongyok között válogatott, amikor meghallotta egy vén cigányasszony rikácsoló hangját. „Ékszert vegyenek, nyakláncot, brossot, nincs olyan lány, aki ezeknek ellenállna! Gyöngyöt vegyenek, mindegyik akár a szűzanya könnye, amit a kereszt alatt hullatott! Drágakövet is árulok, smaragdot, rubintot! Olcsón adom, vegyék, vigyék!” Az emberek gyorsan eliszkoltak a kapálózó, kérges kezek elől, a szomszédos kofák el akarták kergetni a vénasszonyt, a bohóc azonban kíváncsian lépett oda hozzá.
– Mutassa csak a portékáját, anyó! – mondta.
– Haj, csak nem egy leányzónak keres valamit? – kérdezte boldogan az árus.
– Nem, csak magamnak nézelődöm.
– Van itt zafír, gyógyító kő, viperafog elég! Hanem, hallja, csak magának egy egész különöset szánok! Nem adnám el senki másnak! Nézze csak: egy igazi gyémánt!
Azzal ütött-kopott zsákjából előhúzott egy áttetsző követ, ami szikrázva játszott a nap fényével. Úgy csillogott, mintha a mennyország egy darabkája volna. A bohóc rögtön tudta, hogy ez nem gyémánt, annál sokkal értékesebb. Ráment minden pénze, de nem bánta. Boldogan szaladt vissza a cirkuszhoz, kis kupéjába, és párnája alá rejtette – a csillagot.

A bohóc minden előadás előtt köhög. Egyesek szerint vért is köp, de ez nem bizonyos. A szeme alatti táskákat alig fedi el a vastag festék, vézna testén a szokottnál is erősebben fodrozódik, leng a bő maskara. Szédelegve, bizonytalanul vánszorog ki a reflektorok fényébe, ahol mindig egy kicsit megkésve utánozza a porondmester mozdulatait. A közönség feszülten vár, mintha érezné, hogy valami nincs rendjén.
Ám ez csak pár rideg másodpercig tart, aztán egyikükből hisztérikusan előtör a nevetés, végül az egész nézőtér bamba tekintettel vihog. A bohóc pedig esetlenül billegve tekeri a biciklit, majd hirtelen elterül a porond közepén, és az egykerekű a korlátnak csapódik. A közönség tombol, tapicskol saját szétfreccsenő nyálában. A bohóc legszívesebben rájuk üvöltene, hogy „hagyják abba, ne nevessenek, kicsit csendesebben, az Istenért, hagyják már abba, minek is kell nevetni, ez nem is vicces, ne nevessenek, csak ne nevessenek!”.
De semmi ilyet nem mond, helyette a tapsért csókokat dob, hálásan vigyorog, úgy törleszkedik a közönséghez, mint kutya a gazda lábához verés után. Grimaszol, párszor még seggre esik, majd végül csak-csak feltápászkodik, és miközben előadja néma szitkait, már arról ábrándozik, hogy felégeti a sátrat, rátámad a gyerekekre, megmérgezi a bűzlő pattogatott kukoricát, igen, most annyira gyűlöli a pattogatott kukoricát, a zörgő papírzacskókat és a bennük matató maszatos kezeket. Botrányt akar, pánikot, csak a könnyek, csak a sikolyok kedvéért. És akkor majd letépi magáról a jelmezt, mint bábját a pillangó, és elrepül, igen, felrepül az égboltra, a csillagok közé. Mert ennek a csőcseléknek nincs joga nevetni rajta, ő ennél többre hivatott, mert ő, ő olyan valaki, akinek saját csillaga van. El kell rejtenie, el kell vinnie innen a kincsét, mert az túl gyönyörű ehhez a helyhez, itt senki sem érdemli meg, hogy lássa. Meg kell találni a helyét. A helyüket. Ám azért még serényebben hajladozik, szórja csókjait, még lelkesebben integet miközben kivonul. Már alig hallja a tapsot. Aztán, vége van.
Abban a bizonyos másik világban valaki pezsgőt nyújt felé, és ő iszik egy keveset, még nevet is egy kicsit, és itt végre meg mer szólalni, hogy bevallja: „Fáradt vagyok fiúk. Én most itthagylak titeket, lefekszem”. De hiába megy a kis kupéhoz, hiába dől le a priccsre, nem jön szemére álom. Fejét a párna titka nyomja. Előveszi kincsét, nézegeti. Kiviszi a szabadba, ott nincs annyira sötét. Gyönyörködik benne, ahogyan játszik a holdfénnyel. Majd hosszan nézi, nézi a csillagos égboltot, tűnődik, honnan eshetett le az övé, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a vágy, hogy többet tudjon meg ezekről a fénylő égi kövekről. Aztán elmosolyodik, felpattan, papírt és ceruzát kerít. Elkezdi lerajzolni az éjszakai eget, miközben érzi, hogy már nem bohóc többé, hanem annál sokkalta nemesebb valami: tudós, csillagász, aki felülkerekedik ezen a bűzös sárvilágon, mert mindenestül a mennybolthoz tartozik. Lába előtt csillog, táncol a fény a kis áttetsző kövön, mintha csak bíztatná. Így kuporog odakinn reggelig, és nem gondol arra, milyen lesz a következő előadás.

Egyik éjjel azonban valaki nem hagyta békében dolgozni. Tito leült mellé, és olyan esetlen szelídséggel karolta át a vállát, amilyennel csak a nagyon erős, békés óriások tudják beborítani a gyermekeket. A bohóc ekkor már fuldoklott a köhögéstől, szédült a láztól, de az érintéstől úgy megriadt, hogy egy kobra fürgeségével kapott kincse után. Mellkasához szorította, elszántan arra, hogy ha kell, erővel védelmezze.
– Mit szorongatsz annyira, öreg cimbora? – kérdezte Tito, de a bohóc nem felelt. A súlyemelő megnézte társa firkálmányait.
– Egész jó rajzok. Lám, az ott a Göncöl, emez meg az Orion öv és ott a Hattyú! Még a Tejút is látszik.
– Te ismered ezeket? Tudod a nevüket? Miért nem mondtad? – élénkült fel hirtelen a bohóc.
– Sose kérdezted.
– De van ám másom is! Ilyet biztos nem láttál – kiáltott fel a bohóc, hogy bebizonyítsa, nagyobb tudós. Félénken nyújtotta ki a kezét, tenyerében ott feküdt a csillogó kő.
– Ez egy igazi csillag! – újságolta örömmel.
– Egy csillag? Valóban? – kérdezett vissza szomorúan Tito a közönséges üvegdarabot méregetve.
– Bagóért vettem. Az árus nem is tudta, mit ad el.
– Nem. Bizonyos, hogy nem tudta – sóhajtott Tito. – Mondd, nem jössz be velem meginni egy pohár pezsgőt? Rég ünnepeltünk már együtt.
– Szívesen mennék, Tito, öregem, de látod… Annyi még a dolgom, és hát a csillag… Csak meg kell tudnom, honnan esett le!
– Nem jössz már soha, igaz? – kérdezte a súlyemelő, de a bohóc már nem is hallotta, ceruzát faragott, papírjaival zizegett.
– Mégiscsak szép ez a csillag – sóhajtott Tito, és csendesen visszaballagott a kocsijához.

A rét még őrzi a cirkuszi sátor nyomát. Körben a fűszálak szomorúan hajlanak a föld felé, mintha gyászolnának. A porond helyének közepén, friss földhalom alatt fekszik a bohóc, arca máztalan, száján örök mosoly. Felette egyszerű fejfa. Bár gondosan faragták, mégsem szép: túl nagy a sírhoz, mintha óriáskezek alkották volna. Rajta vésett dátum és „Nyugodjék békében” felirat, ahogyan az illik. Épp csak a név hiányzik. Helyette a fába ékelve egy áttetsző üvegdarab ragyog. Ragyog, akár a csillagok.
2011.02.28.

2017. március 12., vasárnap

Meridia I. – A Tengeristennő Bajnoka 2. részlet


Az Aranymosáson első pozitív lektorit kapott regényemből újabb részlet került fel a verseny honlapjára. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

***

A gyenge szellő nem keltett hullámokat, és még arra sem volt elég, hogy hűsítse az embert, nemhogy belekapjon a vitorlákba. A hajó immár két napja alig haladt valamit.
Kame a hajókosárban teljesített szolgálatot. Nem mintha sok kémlelnivaló akadt volna a láthatáron, de a parancs az parancs. A tűző nap elől a kosár peremének árnyékába próbált elbújni, fejére tengervízzel átitatott kendőt kötött. A lecsepegő sós lé összekeveredett a mellkasán összegyűlt izzadsággal, átáztatva durva vászonmellényét. Megszokásból ki-kilesett a vakítóan csillogó kékségre.
Váratlanul apró, de egyre növekvő pont tűnt fel az égen. Kame lustán feltápászkodott, és a korlátra támaszkodva figyelte, ahogy alakot ölt. Amikor már egyértelműen látszott, hogy magányos sirály tart feléjük, a matróz az erszényéből puha bőrszíjat kotort elő.
A sirály párat körözött a hajó zászlaja felett, majd leszállt a kosár peremére és várakozón a fiú felé nyújtotta nyakát. Nyakörvére egy kis pergamentekercset erősítettek, rajta vörös, címeres pecséttel. Kame azonnal felismerte a jelet, és idegesen kapkodva rákötötte a madár lábára a bőrszíjat. Vállára ültette a betanított sirályt, majd mókusügyességgel lemászott a fedélzetre.
Egy hallal teli hordóhoz lépett, kivett belőle egy frissebb darabot, melyet egyetlen, gyakorlott mozdulattal végighasított, majd a kis hírnök elé tette. Míg a madár a csemegével foglalta el magát, a fiú kikötötte a hordó melletti fakaróhoz, nehogy miután jóllakott, visszarepüljön Meridiába a válaszlevél nélkül. Így már nyugodtan leoldhatta róla a tekercset.
Kame szomorúan csóválta fejét, miközben nézte, ahogy a sirály falatozik. Ő maga napok óta nem kapott egyszerre ekkora fejadagot. Már rég elhagyták a halban dús vizeket, Meridia peremvidékén rostokoltak. Kevés és sovány húsú volt a fogás, a kapitány pedig még ennek ellenére sem engedélyezte, hogy megduplázzák a kétszersült-adagot. A jól ismert víziutaktól távolodva csak még kevesebb húsra számíthatnak majd. Irigykedve nézte az állatot, és szinte siratta az elpocsékolt halat. Hiába, ha a betanított sirály nem kapja meg a jutalmát, félő, hogy többé nem kelne útra megkeresni egy hajót.
Az uralkodóház igen fontos dolgot akarhat a kapitánytól, ha ilyen messzire levelet küldtek. Főleg, mert nem lehettek biztosak benne, hogy még nem tértek le a sirálynak betanított, ősi tengeri útról. Ha nem lett volna ilyen pocsék szelük, nincs az a madár, amelyik még rájuk talál a végtelen tengeren.
Legalább láthatja nagyra becsült kapitányát. A kapitány ugyanis immár vagy három napja bezárkózott a kabinjába. Állítólag éjjel-nappal furcsa, elrongyolódott kódexeket bújt, próbálta megfejteni az igazságot a rájuk váró ismeretlen vizek természetéről. Ahogy erre gondolt, Kame kicsit félt is megzavarni a munkában.
Még nem szokta meg, hogy egy ilyen híres ember alatt szolgál. Amint meghallotta, hogy Espadon matrózokat toboroz, rögtön jelentkezett. Mindenkinek azt mondta, hogy látni akarja, mi van a zátonyon túl, de valójában csak a kapitány közelébe akart kerülni. Meridia hőse, a kalózvadász alatt szolgálni – ez számára olyan volt, mint egy beteljesült álom. Elképzelte, amint Espadon kapitány egy napon megnyeri a Tengeristennő Versenyét, a hagyománynak megfelelően elveszi a főpapnőt, és ő lesz az új király. Kame pedig talán egy lehet a bizalmasai közül... Ha nem bosszantja fel.
Espadon valóban olyan jó hajós volt, mint beszélték, ám a kocsmai mesékben nem tettek említést arról, vajon az uraság milyen rosszul tűri a kabinjába tolakodó kéretlen vendégeket, kiváltképp a királyi üzeneteket kézbesítő matrózokat.
Kame nagyot sóhajtott. Annyira már ismerte a kapitányát, hogy tudta, akármilyen rossz hangulatban van is, a férfi nem fogja bántani. Legalábbis fizikailag nem. Legrosszabb esetben a következő megbízása a halashordók tisztítása lesz. Nem mintha az ifjúnak lett volna választása – a levél kézbesítése az ő kötelessége.

2017. március 5., vasárnap

Új Galaxis - Robotok munkában pályázat



Az Avana Egyesület és az Új Galaxis "Robotok munkában" címmel meghirdetett pályázatán Az ember legjobb barátja című írásom megjelenést nyert. A novella a kutya és robot közti párhuzamot vizsgálja, várhatóan október/november környékén lesz olvasható az Új Galaxis 26-os számában.
A pályázat részletes kiírását, a nyertesek listáját és egyéb infomációkat az Új Galaxis Facebook oldalán találtok.

Meridia - Első Lektori Hírek

 Trilógiám első kötetének kézirata az Aranymosás irodalmi válogatón az első lektortól pozitív értékelést kapott. Második lektorként a főszerkesztő véleményez, ha ő is elfogadná a kéziratot, a kiadóvezető elé kerülhetne.
Kérlek, szurkoljatok a regénynek!

A lektori értékelés szövege:
"A leírások szépek, a világteremtés jó, a karakterek élők. Kissé furcsa, hogy a két szál ebben a regényben nem találkozik, de mindkettő érdekes a maga nemében. A főhős meleg barátja sajnos a “kötelező elem” érzetet kelti. A romantikán érdemes erősíteni, mert a vallás a fő szenvedély, és elnyomja, de maga az írás maga ezzel együtt is erős. A mű pozitív lektorit kapott. Gratulálunk!"

Meridia I. - A Tengeristennő Bajnoka

A regény kéziratát neveztem az Aranymosás irodalmi válogatóra, és átjutott az előszűrésen. Az első fejezetek a verseny honlapján olvashatók. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

Meridia I.

A Tengeristennő Bajnoka


Ramal végigtekintett a Tükörerdő homoklepte völgyén – odalent vár rá, akit meg kell ölnie.
Levette az arca elé kötött kendőt, amely elnehezült a beleragadt szemcséktől. Mélyet sóhajtott, élvezte, hogy végre tisztán lélegezhet. Indulni készült, bár szívesebben várt volna még itt egy kicsit az ítélkezés helyett. Lába elzsibbadt, ezért a tevéje oldalán keresett támaszt. Az állat felmordult gazdája érintésére, majd fejét rázva felegyenesedett. A társaság többi tagja is követte példájukat.
A dűnék oldalán csak lassan tudtak leereszkedni az ősök szent emlékművéhez. Egy kisebb falu méretű körben egymástól karnyújtásnyira óriási tükrök meredtek az ég felé szemkápráztatóan csillogva a napfényben. Felületük olyan sima volt, hogy tartósan még a finom homok sem telepedett meg rajtuk. Ennek ellenére az őrzők minden nap kifényesítették őket; most is gyorsan nekiláttak a munkának. Csak a saját dolgukkal törődtek, ügyet sem vetettek Ramalra és elhaladó kíséretére, feladatuk véget ért azzal, hogy jelentették a lázadó táborhelyét. Innentől kezdve már jobban érdekelte őket, hogy mikor ér a faluba a következő karaván, ami alamizsnát hoz nekik. Régen még a legszegényebb családok is rendszeresen adakoztak és zarándokok seregétől volt hangos a völgy, de manapság egyre kevesebb felajánlás érkezett. Az őrzők törzse mégis inkább szomjan halt volna, semmint elköltözzön. Ez a nép igen komolyan vette a kötelességeit, hiszen egyebük – amit igazán a sajátjuknak nevezhetnének – nem volt.
Annak ellenére, hogy már senki sem tudta, az ősök miért építették a Tükörerdőt, a rendben tartásának módja és felelőssége generációról generációra öröklődött. Csak a szent bölcsek őriztek homályos legendákat arról, hogyan ejti fogva a nap sugarait a középen magasodó torony, de amint a történetek magyarázására került sor, rögtön összevesztek. Mégis ki akarná összegyűjteni a fényt, ha a nap úgyis felkel minden hajnalon?
Ramal amint kézhez kapta az őrzők jelentését, útra kelt, hogy elfogja az esküszegőt, a törzsfőnök azonban leghűségesebb embereivel együtt kicsúszott a markából. A sivatag mélyén könnyen elveszíthették volna a nyomát, így Ramal sosem örült még annyira rossz időnek, mint most, annak a tomboló homokviharnak, amely végül elvágta ellenségük menekülési útját. A lázadó a tükrök közt keresett menedéket a szél ellen, az üldözők pedig szétváltak, és azonnal bekerítették az ősi emlékhelyet. Az esküszegő innen már nem juthatott ki élve, ezt ő is nagyon jól tudta. Várni fog ránk...


Újévi áldozat

A novella teljes szövege a Fiatal Írók Társaságának blogján olvasható. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

Újévi áldozat

Piszkosszürke felhők takarták a napot, a verebek tollukat borzolva megültek a bokrok ágain. A csendet csak az enyhe szellő susogása törte meg – ideje volt hazaindulnom a vadászatból. Úgysem fogtam a madáretetőknél semmit, ráadásul a mancsom is kezdett sajogni.
Alig értem be a veteményesbe, máris megérkeztek az első hópelyhek. Eleinte elhervadt mind, ahogy földet ért, de amint megérkezett a fősereg, a fehérség elhódította magának a fagyott barna tájat. Sűrű függöny libegett a szemem előtt, és a ragacsos pelyhek megültek a bundámon, hiába próbáltam lerázni őket. Mindent egybevetve: jogosan könyöröghettem éjszakai menedékért.
- Segítség! Nyissák ki, azonnal! Meghalok! Esküszöm megfagyok – kiabáltam az ajtónál. A lakkozott fa élesen csikorgott, ahogy végighúztam rajta a karmomat. - Hát van szíved? Megfagyok!
Szerencsémre a vastagbokájú, rózsaszín papucsos gazda nyitott ajtót – vele sosem kellett sokat egyezkednem. Egy ideig kérettem magam, csak hogy érezze, neki teszek szívességet, ha a közelében töltöm az estémet...