Eredményhirdetés

Lezárult a borítótervező pályázat. Nézzétek meg, melyik öt borítót ajánlom a kiadó figyelmébe

Meridia trilógia I.

Ismerkedj meg a VI. Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes regényével

Novellák

Kellemes olvasgatást kívánok

2017. október 13., péntek

Meridia trilógia I. - Borítótervező pályázat eredményhirdetés



A pályázat kezdete óta reméltem, hogy sok jó borítótervet fogok kapni, és az örömöm nőttön nőtt, ahogyan teltek a napok. Csak 10-én, a verseny lezárásakor tudatosult bennem, hogy bizony, ebből az is következik, hogy pokoli nehéz döntés lesz kiválasztani az öt számomra legkedvesebbet.

Köszönöm a munkátokat!

Szeretném, ha mindenki ebből a bejegyzésből értesülne az eredményről, ezért pár nap csúszással, de végül privátban mindannyiótok (azok is, akik nem kerültek a kiemeltek közé) kap majd tőlem egy üzenetet, amiben megírom, mi tetszett a beküldött képeitekben.

De most következzenek azok a borítótervek, amelyeket ajánlani fogok a kiadónak. Bármelyiket szívesen látnám a polcokon is, de természetesen a végső döntés a kiadóvezetőé lesz.

Molnár Nikolett terve:


Egyszerű és nagyszerű! :)
Tetszik a párhuzam a szélfútta homok hullámai és a viharos tenger között, és mesterien van megoldva az átmenet. A sivatag és tenger ellentéte mint központi elem tehát megvan, és hogy még a könyvhöz illőbbé tedd, egy Tengerkígyót is elhelyeztél. Sajnos azon még alakítanék egy kicsit, a fej nem elég kivehető. Markánsabbá, dominánsabbá tenném a kígyót - de emellett is nagyon szép munka!

Győri Barnabás terve:


Amibe rengeteg minden belefért, mégsem hat túlzsúfoltnak.
Nagyon tetszik a kígyó (kár, hogy a cím pont félbevágja a fejét, emiatt kissé elveszik), és az is, hogy Anahita arcát és a hajót a gyűrűbe helyezted.  A fényhatás kissé sápadttá teszi az arcot, de a lány még így is szép. Nagyon jó háttérként a cserepessé száradt sivatagi föld és a kékes ég, a halvány, mégis jól kivehető vitorlákkal. A borító szerintem csalogató lehet a női olvasóknak, de a férfiaknak is.

Mezőfi Orsolya terve:


Meridia, ahol az ősök technológiája találkozik az utódok hajós kultúrájával.

A Tükörerdő az egyik kedvenc helyem, és nagyon jó megjelenítése a sivatagi szálnak. Imádom, ahogyan a tükrök kékjében megjelenik a tenger, így teremtve kapcsolatot a két történetszál megjelenítése között. És még a Tengerkígyó is helyet kapott, ötletesen a címbe csempészve.
Talán a hajó túl modernnek tűnik - nem tudom, ha valaki akár a fülszöveg olvasása nélkül rápillantana a borítóra, vajon fantasy kalandra számítana-e. De nekem tetszik, és sokszor visszatértem a képhez, hogy gyönyörködjek a Tükörerdődben :)

Földi Kata terve:


Amelynek tengerárként sodor el a hangulata...
Lágy, de a viharos tengerrel mégis könyörtelen. Igazán különleges alkotás. A cím betűtípusa kevésbé szerencsés, és a kígyó is kicsit elveszik, de ezek apróságok. A sodródó hajó, az álmodó papnő... sőt, akár a Tengeristennő maga is lehet. Én így képzelném el az Istennőt - Meridia nagytemplomának csarnokába azonnal felfestetném a képet.

Akinek a dedikált könyvet szeretném átadni:

Győri Barnabás


Barnabás két terve is bekerült az első ötbe, és nem véletlenül - mindegyiken látszik a kiemelkedően sok beléjük fektetett munka, a kidolgozottság.
Megtiszteltetés számomra, hogy ilyen odaadó munkát végeztél a regényemhez.
Végül a fenti képet választottam első helyezettnek.
Letisztult, mégis részletgazdag.
Nagyon tetszik a különleges betűtípus a címnél, a kiszáradt föld, a hegyek és a tenger ellentétje, a kép középpontjában levő kígyó (ami mégsem tolakszik, nyomja el a többi jelképet), és még a technológia is megjelenik.


Gratulálok!

A tervezőkön felül köszönöm mindazoknak, akik figyelemmel kísérték a versenyt!
Nektek melyik terv volt a kedvencetek?






2017. szeptember 21., csütörtök

Borítótervező pályázat



Már nagyon vártam ezt a napot: végre gyönyörködhetek a jobbnál-jobb alkotásokban :) 

A borítótervező pályázat díja egy dedikált példány a könyvből, amelyet a számomra legkedvesebb terv alkotója kap.
Azonban, ahogyan a Könyvmolyképzőnél bevett szokás, a beérkezett terveket nem csak én, hanem Katona Ildikó kiadóvezető is megtekinti, így esély van arra, hogy talán végleges borítót is ezek közül választ.


A regény címe, amellyel dolgozzatok (még változhat): Meridia trilógia 1. – Felvont vitorlák
A Könyvmolyképző Kiadó Hard Selection (Sötét Örvény) sorozatában jelenik meg (itt  találjátok a jelét). 

Fülszöveg: 

Letűnt egy civilizáció, de nem nyomtalanul.
Számos különös tárgyat hagyott hátra, melyeket már vallásos áhítat övez. Új kultúrák születtek, és kegyetlen harc dúl a hatalomért. Senki sem tudja, hogy az ősök eszközei milyen célt szolgáltak, de páran sejtik, ezek jelenthetik az előnyt más népek felett.

Intrika mindenhol.

Meridiában a nemesi hajóverseny bajnoka nyeri el a trónt, és a gyönyörű főpapnő kezét.

Anahita főpapnő Espadont szereti, nem akar máshoz hozzámenni, így csak a saját eszére támaszkodhat, hogy elkerülje a kényszerházasságot Ramallal, a furcsa sivatagi barbárral.

Titkok földön és vízen.

Espadon kapitány azonban szent küldetésen jár: a világot kettészelő zátony felé vitorlázik, hogy visszaszerezze a Vastorony Szívét. Vajon vallásuk kincse vagy ősi harci eszköz? A titok űzi, hajtja előre.

Harc baráttal és ellenséggel.

Ramal megszegte a sivatagi törzsek szokását, amikor nem lerohanta Meridiát, hanem nősülni próbált. Sokan árulónak tartják, ám van egy terve, melyért ölni is hajlandó – hiszen a lelke csekély ár a nép jövőjéért.

Izgalmas fantasy történet egy olyan világban, ahol az ősök csupán fémcsontvázú romokat, rejtélyes ereklyéket és egy szunnyadó háborút hagytak az utódokra.

Te mit áldoznál fel, hogy kiválasztott lehess?

Főszereplők:

Anahita főpapnő
Hullámos, barna hajú, kék szemű huszonkét éves lány. A mi európai szemünk „egzotikus szépségnek” látná. Jellegzetes a szertartási viselete: ilyenkor kék parókát hord, vagy haját egyéb módon kékíti, fátyol vékony, fehér ruhát vesz fel és bőrét púderrel teszi sápadtabbá.
Espadon kapitány:
Napbarnított bőrű, izmos, vonzó férfi. Huszonnégy éves. Félhosszú fekete haja van (gyakran összefogja), és tengerkék szeme. Borotvált, maximum enyhén borostás.
Ramal, sivatagi uralkodó:
Fontos, hogy klasszikus értelemben nem „szép”. A harmincas évei elején jár. Rövid haja és szakálla is fekete. Mélyen ülő, sötét (fekete) szeme és vastag szemöldöke van. Állának íve markáns, szája vékony, orra hosszú és kissé horgas, ádámcsutkája nagy. Öltözetében visszaköszön az arany és/vagy vörös hímzés, és az „arabos” fehér fejkendő.

Jelképek: 

• Meridia címere a (kör alakban) saját farkába harapó Tengerkígyó (ouroboros).
Megjelenik direkten és rejtettebben, pl. ékszerek formájában, vagy épp kék alapon ezüst fonállal egy zászlóra hímezve, esetleg kékkel vitorlára festve stb.
• Központi elem a sivatag és tenger találkozása, ellentéte
• Technikai eszközök:
   tornyos naphőerőmű (példaként lásd: Gemasolar Power Plant), Vastorony, szonár
• Vitorláshajók (karavella, ágyúsor nélkül)


Engedjétek el a fantáziátokat, a fentiek közül bármi szabadon használható vagy kihagyható!
A lényeg, hogy minél változatosabb, egyedibb, szuper képek szülessenek. :)
Ha több ötletetek van, nyugodtan valósítsátok meg mindet, én szívesen látom őket!

Az Aranymosás oldalára felkerült (szerkesztés előtti) részleteket itt olvashatjátok. 

Nagyon fontos, hogy kizárólag jogtiszta képeket használjatok, amit a kiadó meg tud venni! A kiadó kérése, hogy ezekről az oldalakról válogassatok anyagot (vagy persze ti magatok is készíthettek pl. rajzokat): 



A Facebook oldalamra, üzenetben várom a terveket, 
és ott lehet majd megtekinteni, nézegetni őket. 

Beküldési határidő: 2017.10. 10. 

Eredményhirdetés: 2017.10. 13. 

Jó munkát kívánok! :)

2017. július 3., hétfő

Orvosi biotechnológus vagyok avagy: sci-fi a munkám?


Diplomás orvosi biotechnológus lettem. De mi is ez?

Ha elmondom, mit tanultam, a legtöbben csak mosolyognak, de a szemükben látom a zavart – nagyon komolynak hangzik, de nem olyan jól megfogható, mint pl. egy mérnök, gyógyszerész vagy orvos. Őket nap mint nap látják az emberek, a mi munkák leginkább a színfalak mögött, laboratóriumokban zajlik. Ráadásul viszonylag új területről van szó.
Definíció szerint „az orvosi biotechnológia az élő sejtek és sejtanyagok használata annak érdekében, hogy olyan gyógyszerészeti és diagnosztikai termékeket termeljen és kutasson, amelyek segítenek a betegségek megelőzésében és kezelésében.” Ez önmagában nem sokat mond, és nem véletlenül: a terület nagyon sok irányt foglal magába, akár csak a természettudományok általában.
Sokkal egyszerűbb, ha általánosságok helyett elmesélem a saját utamat.

Már egy éve jártam a Pannon Egyetem kémia szakára, amikor rátaláltam Dr. Vonderviszt Ferenc kutatócsoportjára, ami egy baktérium mozgásszervvel, a flagellummal foglalkozik. Náluk végeztem a BSc diplomámhoz szükséges kutatómunkát.
A flagellum egy nyúlvány, amely segítségével a baktérium úszni tud. Egy motorból, és egy hosszú külső részből áll. Úgy mőködik, mint egy kis propeller, a forgásával hajtja előre a baktériumot.  A fehérjéket, amelyek felépítik, egy szállítórendszer juttatja ki a sejt belsejéből a növekvő flagellum végére.

Escherichia coli baktérium flagellumokkal (egyszerűsített számítógépes modell)

Ahhoz, hogy ez a szállítórendszer felismerje az átjuttatandó fehérjéket, szükséges, hogy azokon legyen egy jelzés - mint árucikken a vonalkód. :) A kutatócsoport egy ilyen jelzés azonosítását tűzte ki célul. Ha a „vonalkódhoz” egy, a sejt számára idegen fehérjét kapcsolunk, a rendszer azt is kijuttatja a sejtből. A végső cél pl. gyógyszeripari felhasználás lehet: ha egy génmódosított sejttel számunkra hasznos fehérjét (gyógyszert) termeltetünk, az a sejten kívüli folyadékból könnyebben és gazdaságosabban kinyerhető, mivel a sejteket sem szükséges szétroncsolnunk, hogy hozzájussunk a termékhez.
Ez a biotechnológia egyik alkalmazása: a baktériumsejteket génmódosítás útján rávesszük, hogy nekünk dolgozzanak. A legismertebb példa talán az inzulingyártás, ami manapság is az Escherichia coli nevű baktérium vagy közönséges élesztőgomba segítségével zajlik.

Egyre jobban megszerettem a biotechnológus munkát, úgy éreztem, mindig is erre vágytam. Mindenképp olyan mesterszakot szerettem volna találni, amellyel tovább mélyíthetem a szaktudásomat. A pécsi Medical Biotechnology képzést választottam – mint neve is mutatja, az oktatás nyelve angol, ami szerintem óriási előny.
Az első félévben sok alaptudást kellett pótolnom, mivel a szaktársaim többsége biológus végzettséggel érkezett – leginkább anatómiából voltak elmaradásaim. Cserébe biokémián volt egy kicsit könnyebb dolgom. Figyeltem, és közben felmértem, vajon melyik tanárral dolgoznék szívesen. Végül Dr. Kvell Krisztiánt kértem meg, hadd legyek a szakdolgozója.
Az ő szakterülete az immunrendszer, azon belül is a csecsemőmirigy öregedése. Ahogyan idősödünk, a csecsemőmirigy elzsírosodik, immunrendszerünk gyengébb lesz. Dr. Kvell Krisztián olyan terápiákat, gyógyszereket keres, melyekkel ez a folyamat megállítható. Ahogyan ő mondta egy régebbi videointerjúban: “Van nagyon sokféle betegség, ami bizonyos embereket érint. Az öregedés mindenkit érint.”
Gyógyítani az öregedést – ez már eléggé sci-fisen hangzik, igaz?

Az én mesterszakos témám végül mégsem a csecsemőmirigy lett. A Gyógyszerészeti Biológia Tanszék (melynek Dr. Kvell Krisztián is munkatársa) vezetője Prof. Dr. Pongrácz Judit Erzsébet, aki a tüdővel foglalkozik. Pontosabban: mesterséges 3D-s tüdőszövet modellt fejlesztett ki. Ennek megfelelően a laborban megcsodálhattam egy 3D szövetnyomtatót – egy nyomtatót, amely segítségével élő tüdőszövet-modelleket készítenek.
Mivel ennek kapcsán tüdősejtekkel foglalkoztak a laborban, Dr. Kvell Krisztián témavezetésével én is tüdőrák-sejtekkel kezdtem dolgozni (egész pontosan A549 emberi adenokarcinóma sejtvonallal).

Egy sejt számítógépes modellje Multidrug Rezisztencia pumpával (amely típusba az ABCB1 is tartozik)

Megfigyelték, hogy a rákban szenvedő páciensek gyakran nem csak az adott gyógyszerrel szemben válnak ellenállóvá, amit éppen szednek, hanem más, kémiailag jelentősen eltérő szerekkel szemben is – ez ellehetetleníti a kemoterápiás kezelésüket. A jelenség egyik oka az lehet, hogy a beteg sejtekben túl sok van az úgynevezett ABCB1 pumpából. Ez egy olyan molekuláris szerkezet, ami sokféle idegenként azonosított anyagot képes eltávolítani a sejtből – többek között a gyógyszert is. 
Az én feladatom az volt, hogy megvizsgáljam, az ABCB1 termelésért felelős gén módosításával létre tudunk-e hozni olyan ráksejteket, amelyek jobban vagy kevésbé ellenállók a kezelésekkel szemben. Ezeken aztán a jövőben új kezelési módszereket lehetne tesztelni.
Ami számomra óriási élmény volt a témámban, az a CRISPR-Cas9 technológia megismerése. Talán néhányan hallottatok már róla, nemrég komoly jogi viták folytak akörül, kit illet a szabadalmi jog (lásd az Index cikkét, az "évszázad biológiai peré"-ről). A CRISPR eredendően egy bakteriális immunrendszer, ami egyfajta immunológiai memóriát is magában foglal (az ember nem is feltételezné, hogy a baktériumoknak bizony ilyenje is van). A tudósok kifejlesztettek egy módszert, amellyel ezt a rendszert génmódosításra használhatják. A módszernek nem csak a kutatásban, de a génterápia jövőjében is nagy szerep juthat.

Talán ez a kis ízelítő segít a biotechnológia bemutatásában, habár a tudományág ennél sokkal többet tartogat. A fluoreszkáló egerekről, genetikai-, bioanalitikai kutatásokról stb. egyáltalán nem ejtettem szót.
Mint látszik, engem elsősorban a génmódosítás hoz lázba. Minél mélyebbre akarok tekinteni az élő szervezetekbe – és mi is lehetne mélyebben, mint maga a DNS. Megérteni, módosítani, aztán felhasználni... Kicsit úgy érzem, olyanná lehetek, mint egy legózó gyerek, csak épp az egyes darabokat az anyatermészet adja.
A génmódosítás sokaknak talán még mindig inkább sci-fibe illő témának tűnik, de mint a példa is mutatja, nem (csak) az: naponta használt eszköz a tudományban. Ott van a gyógyszergyártásban, az ételeinkben és még a környezetszennyezés elleni harcban is. Sokan félnek tőle, mások istenítik – egyik sem igaz. A tudomány eszköz, önmagában nem jó és nem gonosz.

A spekulatív fikció és alzsánerei

A „gonosz, őrült tudós”-os történetek ideje lejárt, szeretném, ha az emberek ismét kíváncsian fordulnának a tudomány felé. Nem buta elfogadással, hanem megfontoltan, gondolkodón. Hiszem, hogy ez lenne a sci-fi irodalom egyik legnagyobb feladata: szórakoztatóan tanítani.
Igenis kell, hogy a sci-fiben a tudomány ne csak díszlet legyen. A sci-fi lelke nem az űrcsata, a pittyegő gépek meg a lézerharc, de még csak nem is a hiperűr-motorok hosszas és száraz leírása - hanem egyfajta gondolkodásmód. Logika, érvelés, ok-okozat. Sőt, tovább megyek: mindez a fantasytól sem idegen. Bár témáit és üzeneteit hagyományosan nem a technológia vívmányaiból meríti, hanem a mitológiából, ugyanúgy taníthat: hiszen mik a legendák, ha nem olyan bölcsességek, amelyeket elődeink hosszú évszázadokon át érdemesnek tartottak továbbadni?
Manapság a fantasy is egyre realisztikusabbá válik (jók és rosszak harca helyett valós, „szürkeárnyalatos” karakterek, működő stratégiák a csaták leírásánál stb.) a sci-fi pedig egyre populárisabb, már az sem idegenkedik tőle, aki az iskolában utálta a fizikaórákat. Mindezek miatt én reménykedem, hogy éles elkülönülésüknek vége szakad, és ismét jobban összeérnek a tágabb „spekulatív fikció” megnevezés alatt. Nem bánom, ha egy űrhajón megjelenik a természetfeletti, ha egy robot okkult energiával működik vagy épp, ha a „fantasy”-s világban egy csepp mágia sincs – ameddig a bemutatott világ önmagában logikus, és hű a saját szabályaihoz.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az idén megjelenő regényemben a vitorláshajó kapitánya géntechnológiáról gondolkozna. Gyakran tapasztalom, hogy hiába ér sok ötletadó inger a tanulmányaim során, ezek mégsem kerülnek be az írásaimba. Miért? Azt hiszem, a legnagyobb gond az, hogy túl jól ismerem őket. Sok ötletem lenne arra, hogyan készítsünk pl. szupergyógyszert, és ezek egészen hihetők lehetnének egy külső szemlélőnek – azonban ugyanilyen jól tudnám azt is, hogy amit épp leírtam, az a valóságban miért nem működik. Hiszen, ha működne, akkor nem regényt írnék, hanem készülnék a Nobel-díjátadóra :) A kulcs talán ott van, hogy megtaláljam azt az ötletet, ami elég hihető: megvalósulhatna, ha ez vagy az történik 10, 20, ... 100 év múlva.
Ami mindenképp megjelenik az írásaimban, az a tudományos gondolkozásmód: a logikára való igény, a történet mérnöki kidolgozása. És igen, szívesen keverek egy kis tudományt a fantasybe – nagymágusokra, tündékre és sárkányokra ne számítsatok, helyette itt-ott pl. egy csipet vegyészetre (és robbanásokra. Sok robbanásra.)
De majd úgyis meglátjátok. Remélem, minél hamarabb! :)




2017. május 2., kedd

Könyvmegjelenés - VI. Aranymosás eredménye


Megnyertem a VI. Aranymosás Irodalmi Válogatót,
trilógiám első kötete még idén megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál.

Nehéz megfogalmazni, mit is érzek a kiadással kapcsolatban. Nyilvánvalóan örülök, de nem az a fajta boldogság ez, mint amit a maratonfutó érezhet a célban, hiszen pontosan tudom, számomra ez nem a vég, hanem épp az utazás kezdete. Gyermekkorom óta ábrándozok arról, hogy egyszer megjelenik a könyvem, de sosem gondolkoztam azon, vajon mi lesz utána. Sokáig úgy tekintettem rá, mint egy hegy csúcsára, holott az a hegy bizony sokkal magasabb. Épp csak egy pillanatra állok meg, hogy rácsodálkozzam arra, amit eddig elértem, aztán mászok is tovább. Kíváncsi vagyok, meddig jutok.

Van még mit tanulnom, de tudom, hogy jó irányba indultam. Bizonyítja ezt a válogató megnyerése, és Varga Bea főszerkesztő dicsérő szavai, aki szerint a karakterkezelésem Abercrombiera hajaz, képes vagyok sok történetszálat és szereplőt egyszerre fejben tartani és jó a dramaturgiai érzékem. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést pályakezdő író nem kaphat. Már nagyon várom a szerkesztési munkát, úgy érzem, profi csapatba kerültem, akik segítségével a regény a legjobb formájában kerülhet majd elétek, olvasók elé.

Köszönöm, hogy velem tartotok, és mint mindig, kellemes olvasgatást kívánok!

***



2017. április 19., szerda

Meridia - Második Lektori Hírek


Ismét örvendetes hírek az Aranymosás pályázatról!


A regény- és mesekönyv-kéziratok részére a Könymolyképző kiadó minden évben meghirdeti irodalmi válogatóját. A nyelvi előszűrőn átjutott írások mindegyike kap egy rövid szakmai értékelést a lektortortól. Amennyiben az első lektor pozitív értékelést ad, a kézirat Varga Bea (író, szerkesztő) kezébe jut, aki egyben az Aranymosás megálmodója is. Újabb pozitív értékelés esetén az írások Katona Ildikó kiadóvezető elé kerülnek, aki dönt a kiadásról.

 Idén 176 kézirat érkezett a versenyre, ebből 20 ment át a nyelvi előszűrőn.
Az első lektortól azonban csak ketten kaptunk pozitív értékelést, Szöges Emese és én (első lektori vélemény).
Ma érkezett meg a második lektori döntés.

Átjutottam! :)
Vagyis írásom a kiadóvezető elé kerül, és esélyem van arra, hogy végül könyv formát ölthessen.

"...Összességben a regény egy szépen megírt, alaposan kidolgozott történet. Pozitív lektorit adok, és a Hard Selection sorozatunkba ajánlom Abercrombie és a többi kötet mellé. Gratulálok!" Varga Bea

Az értékelés teljes szövege az Aranymosás Irodalmi Magazin honlapján olvasható.



2017. március 14., kedd

A bohóc

A bohóc


A bohóc még azelőtt lép a porondra, hogy konferálását befejeznék. Arcán piros-fehér máz, orra helyén golyóbis, mint óriási skarlát kelés. Lábán hosszú, torz cipő, amitől nehezen, totyogva megy a porondmester mögé – aki természetesen nem veszi észre, hisz így volt megbeszélve –, hogy aztán híven utánozza annak túlzó mozdulatait: a heves karlendítéseket, a sűrűn dobott színpadi csókokat, a jellegzetes meghajlást, mely leginkább úgy fest, mintha egy pingvin pukedlizni próbálna. A közönség pedig, mint valami tilosba tévedt birkanyáj, élvezi a cinkosságot, remegő szájszéllel ül, míg a beszéd el nem hallgat, és kezdődik az igazi produkció.
Ez a bohóc a régimódi, néma fajta. Kelléke egy egykerekű bicikli, melyen ügyesen körbegurulja a porondot, de hogy a szám ne legyen unalmas, végül csak-csak orra bukik. „Beszéde” pantomim, ennek nyelvén szitkozódik, akárhányszor visszazuhan tomporára, megbotlik saját lábában, nekimegy egy nem létező üvegfalnak, vagy elrepülnek állatformára tekert lufijai. Aztán gondol egyet, szembe fordul a vihogó publikummal és lekapja cipőjét (kivillan rózsaszín, szivecskés, lyukas zoknija), s annak orrából előhúz egy kis kalapot. Épp olyat, mint amit a polgármester úr szokott hordani – és menten utánozni is kezdi, oly ügyesen és félreérthetetlenül, hogy az említett elvörösödik, akin jót nevet a felesége, akin titkon fiuk, az eminens diák nevet folyvást, akit a rossz tanuló nevet ki, akin bajsza alatt nevet a tanár, akin meg a fűszeres nevet, akit kinevet a postás, akit kinevet a hajléktalan, akin nevet a rabló, akin nevet a kurva, akit kinevet a stricije, akin nevet a sekrestyés, akin nevet a pap, akit kinevet az ördög, akit meg az Isten nevet ki, akin végső soron mindenki a teremtés óta röhög. Csámcsogva fulladoznak a kacagástól, vastaps, a bohóc integet, kivonul, majd földhöz vágja az orrát. Aztán, vége van.
Odaát, egy másik világban, a légtornász fáradtan kezet fog az állatidomárral, a porondmester udvarol a primadonnának, a műlovarnők pedig csak azzal törődnek, hogy mielőbb lerészegedhessenek. Tito, a súlyemelő (porondi nevén a Jámbor Góliát) csendesen odalép a bohóchoz, kezében pezsgő, meg két papírpohár.
– Kösz, most kihagyom – szól amaz, és lassú léptekkel kocsija felé ballag, de olyan arccal, mintha akasztani vinnék.
Bent ruhástul ledől priccsére, magára rántja a foszló takarót, és hulló könnyeivel próbálja lemosni az utálatos maszkot, miközben álomba röhögi magát.
Másnap hajnalban a cirkuszi sátrat lebontják, felpakolják, és továbbállnak. Estefelé letáboroznak, kivárják a reggelt, felverik a sátrat, ingyen jegy ígéretében elküldenek pár utcagyereket, hogy terjesszék a hírt. Meleg, unalom, vadállatok ürülékének szúrós szaga. Legyek mindenütt: a konyhában, a sátorban, a kocsikban, a porondmester kalapján, a fellépőruhás lányok mellén, a szemek tükrében, az agyakban, a szívek helyén. Mindenki próbál.

Egy napon azonban a bohóc másképp döntött. Ő félénken odalépett a főnökhöz:
– Kérem alássan… uram, én kiszállok.
A porondmester nyugodtan állt, pödört egyet bajuszán, halkan horkantott. Majd’ mindennapos eset.
– Dehogy szállsz – mondta.
– Uram, én ma valóban kiszállok.
– Nem kell fenyegetőznöd, mára kimenőt kapsz. A számod jó, nincs már mit gyakorolni rajta. Elmehetsz, de előadás előtt egy órával mindenképp gyere vissza.
– De kérem, én itt felesleges vagyok.
– Hogyan? – nézett rá értetlenül a köpcös mester – A cirkusz bohóc nélkül nem cirkusz! Tudod te, manapság milyen nehéz jó bohócot találni? Te pedig jó bohóc vagy, mi több, zseniális!
– A bohóc… A bohóc az fontos. Az elengedhetetlen, fő műsorszám, siker, elidegeníthetetlenül a cirkusz része. De én, Én, kérem, felesleges vagyok.
– Fáradt vagy. Pihenj, menj a vásárba, nézz körül! Vegyél magadnak új takarót, meg sárga foltot a kabátodra. No jó, egész addig elmaradhatsz, míg nem látod gyülekezni a tömeget. Na ugye, milyen jó vagyok hozzád. Hisz egészen olyanok vagyunk, mint egy szép, nagy család!
– Mint egy család, hát persze… persze…
A bohóc csendesen bandukolt a vásár színes forgatagában. Először egy darab törökmézet vett Titonak, mert az a kedvence. Aztán különféle kelmék és szakadozó rongyok között válogatott, amikor meghallotta egy vén cigányasszony rikácsoló hangját. „Ékszert vegyenek, nyakláncot, brossot, nincs olyan lány, aki ezeknek ellenállna! Gyöngyöt vegyenek, mindegyik akár a szűzanya könnye, amit a kereszt alatt hullatott! Drágakövet is árulok, smaragdot, rubintot! Olcsón adom, vegyék, vigyék!” Az emberek gyorsan eliszkoltak a kapálózó, kérges kezek elől, a szomszédos kofák el akarták kergetni a vénasszonyt, a bohóc azonban kíváncsian lépett oda hozzá.
– Mutassa csak a portékáját, anyó! – mondta.
– Haj, csak nem egy leányzónak keres valamit? – kérdezte boldogan az árus.
– Nem, csak magamnak nézelődöm.
– Van itt zafír, gyógyító kő, viperafog elég! Hanem, hallja, csak magának egy egész különöset szánok! Nem adnám el senki másnak! Nézze csak: egy igazi gyémánt!
Azzal ütött-kopott zsákjából előhúzott egy áttetsző követ, ami szikrázva játszott a nap fényével. Úgy csillogott, mintha a mennyország egy darabkája volna. A bohóc rögtön tudta, hogy ez nem gyémánt, annál sokkal értékesebb. Ráment minden pénze, de nem bánta. Boldogan szaladt vissza a cirkuszhoz, kis kupéjába, és párnája alá rejtette – a csillagot.

A bohóc minden előadás előtt köhög. Egyesek szerint vért is köp, de ez nem bizonyos. A szeme alatti táskákat alig fedi el a vastag festék, vézna testén a szokottnál is erősebben fodrozódik, leng a bő maskara. Szédelegve, bizonytalanul vánszorog ki a reflektorok fényébe, ahol mindig egy kicsit megkésve utánozza a porondmester mozdulatait. A közönség feszülten vár, mintha érezné, hogy valami nincs rendjén.
Ám ez csak pár rideg másodpercig tart, aztán egyikükből hisztérikusan előtör a nevetés, végül az egész nézőtér bamba tekintettel vihog. A bohóc pedig esetlenül billegve tekeri a biciklit, majd hirtelen elterül a porond közepén, és az egykerekű a korlátnak csapódik. A közönség tombol, tapicskol saját szétfreccsenő nyálában. A bohóc legszívesebben rájuk üvöltene, hogy „hagyják abba, ne nevessenek, kicsit csendesebben, az Istenért, hagyják már abba, minek is kell nevetni, ez nem is vicces, ne nevessenek, csak ne nevessenek!”.
De semmi ilyet nem mond, helyette a tapsért csókokat dob, hálásan vigyorog, úgy törleszkedik a közönséghez, mint kutya a gazda lábához verés után. Grimaszol, párszor még seggre esik, majd végül csak-csak feltápászkodik, és miközben előadja néma szitkait, már arról ábrándozik, hogy felégeti a sátrat, rátámad a gyerekekre, megmérgezi a bűzlő pattogatott kukoricát, igen, most annyira gyűlöli a pattogatott kukoricát, a zörgő papírzacskókat és a bennük matató maszatos kezeket. Botrányt akar, pánikot, csak a könnyek, csak a sikolyok kedvéért. És akkor majd letépi magáról a jelmezt, mint bábját a pillangó, és elrepül, igen, felrepül az égboltra, a csillagok közé. Mert ennek a csőcseléknek nincs joga nevetni rajta, ő ennél többre hivatott, mert ő, ő olyan valaki, akinek saját csillaga van. El kell rejtenie, el kell vinnie innen a kincsét, mert az túl gyönyörű ehhez a helyhez, itt senki sem érdemli meg, hogy lássa. Meg kell találni a helyét. A helyüket. Ám azért még serényebben hajladozik, szórja csókjait, még lelkesebben integet miközben kivonul. Már alig hallja a tapsot. Aztán, vége van.
Abban a bizonyos másik világban valaki pezsgőt nyújt felé, és ő iszik egy keveset, még nevet is egy kicsit, és itt végre meg mer szólalni, hogy bevallja: „Fáradt vagyok fiúk. Én most itthagylak titeket, lefekszem”. De hiába megy a kis kupéhoz, hiába dől le a priccsre, nem jön szemére álom. Fejét a párna titka nyomja. Előveszi kincsét, nézegeti. Kiviszi a szabadba, ott nincs annyira sötét. Gyönyörködik benne, ahogyan játszik a holdfénnyel. Majd hosszan nézi, nézi a csillagos égboltot, tűnődik, honnan eshetett le az övé, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a vágy, hogy többet tudjon meg ezekről a fénylő égi kövekről. Aztán elmosolyodik, felpattan, papírt és ceruzát kerít. Elkezdi lerajzolni az éjszakai eget, miközben érzi, hogy már nem bohóc többé, hanem annál sokkalta nemesebb valami: tudós, csillagász, aki felülkerekedik ezen a bűzös sárvilágon, mert mindenestül a mennybolthoz tartozik. Lába előtt csillog, táncol a fény a kis áttetsző kövön, mintha csak bíztatná. Így kuporog odakinn reggelig, és nem gondol arra, milyen lesz a következő előadás.

Egyik éjjel azonban valaki nem hagyta békében dolgozni. Tito leült mellé, és olyan esetlen szelídséggel karolta át a vállát, amilyennel csak a nagyon erős, békés óriások tudják beborítani a gyermekeket. A bohóc ekkor már fuldoklott a köhögéstől, szédült a láztól, de az érintéstől úgy megriadt, hogy egy kobra fürgeségével kapott kincse után. Mellkasához szorította, elszántan arra, hogy ha kell, erővel védelmezze.
– Mit szorongatsz annyira, öreg cimbora? – kérdezte Tito, de a bohóc nem felelt. A súlyemelő megnézte társa firkálmányait.
– Egész jó rajzok. Lám, az ott a Göncöl, emez meg az Orion öv és ott a Hattyú! Még a Tejút is látszik.
– Te ismered ezeket? Tudod a nevüket? Miért nem mondtad? – élénkült fel hirtelen a bohóc.
– Sose kérdezted.
– De van ám másom is! Ilyet biztos nem láttál – kiáltott fel a bohóc, hogy bebizonyítsa, nagyobb tudós. Félénken nyújtotta ki a kezét, tenyerében ott feküdt a csillogó kő.
– Ez egy igazi csillag! – újságolta örömmel.
– Egy csillag? Valóban? – kérdezett vissza szomorúan Tito a közönséges üvegdarabot méregetve.
– Bagóért vettem. Az árus nem is tudta, mit ad el.
– Nem. Bizonyos, hogy nem tudta – sóhajtott Tito. – Mondd, nem jössz be velem meginni egy pohár pezsgőt? Rég ünnepeltünk már együtt.
– Szívesen mennék, Tito, öregem, de látod… Annyi még a dolgom, és hát a csillag… Csak meg kell tudnom, honnan esett le!
– Nem jössz már soha, igaz? – kérdezte a súlyemelő, de a bohóc már nem is hallotta, ceruzát faragott, papírjaival zizegett.
– Mégiscsak szép ez a csillag – sóhajtott Tito, és csendesen visszaballagott a kocsijához.

A rét még őrzi a cirkuszi sátor nyomát. Körben a fűszálak szomorúan hajlanak a föld felé, mintha gyászolnának. A porond helyének közepén, friss földhalom alatt fekszik a bohóc, arca máztalan, száján örök mosoly. Felette egyszerű fejfa. Bár gondosan faragták, mégsem szép: túl nagy a sírhoz, mintha óriáskezek alkották volna. Rajta vésett dátum és „Nyugodjék békében” felirat, ahogyan az illik. Épp csak a név hiányzik. Helyette a fába ékelve egy áttetsző üvegdarab ragyog. Ragyog, akár a csillagok.
2011.02.28.

2017. március 12., vasárnap

Meridia I. – A Tengeristennő Bajnoka 2. részlet


Az Aranymosáson első pozitív lektorit kapott regényemből újabb részlet került fel a verseny honlapjára. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

***

A gyenge szellő nem keltett hullámokat, és még arra sem volt elég, hogy hűsítse az embert, nemhogy belekapjon a vitorlákba. A hajó immár két napja alig haladt valamit.
Kame a hajókosárban teljesített szolgálatot. Nem mintha sok kémlelnivaló akadt volna a láthatáron, de a parancs az parancs. A tűző nap elől a kosár peremének árnyékába próbált elbújni, fejére tengervízzel átitatott kendőt kötött. A lecsepegő sós lé összekeveredett a mellkasán összegyűlt izzadsággal, átáztatva durva vászonmellényét. Megszokásból ki-kilesett a vakítóan csillogó kékségre.
Váratlanul apró, de egyre növekvő pont tűnt fel az égen. Kame lustán feltápászkodott, és a korlátra támaszkodva figyelte, ahogy alakot ölt. Amikor már egyértelműen látszott, hogy magányos sirály tart feléjük, a matróz az erszényéből puha bőrszíjat kotort elő.
A sirály párat körözött a hajó zászlaja felett, majd leszállt a kosár peremére és várakozón a fiú felé nyújtotta nyakát. Nyakörvére egy kis pergamentekercset erősítettek, rajta vörös, címeres pecséttel. Kame azonnal felismerte a jelet, és idegesen kapkodva rákötötte a madár lábára a bőrszíjat. Vállára ültette a betanított sirályt, majd mókusügyességgel lemászott a fedélzetre.
Egy hallal teli hordóhoz lépett, kivett belőle egy frissebb darabot, melyet egyetlen, gyakorlott mozdulattal végighasított, majd a kis hírnök elé tette. Míg a madár a csemegével foglalta el magát, a fiú kikötötte a hordó melletti fakaróhoz, nehogy miután jóllakott, visszarepüljön Meridiába a válaszlevél nélkül. Így már nyugodtan leoldhatta róla a tekercset.
Kame szomorúan csóválta fejét, miközben nézte, ahogy a sirály falatozik. Ő maga napok óta nem kapott egyszerre ekkora fejadagot. Már rég elhagyták a halban dús vizeket, Meridia peremvidékén rostokoltak. Kevés és sovány húsú volt a fogás, a kapitány pedig még ennek ellenére sem engedélyezte, hogy megduplázzák a kétszersült-adagot. A jól ismert víziutaktól távolodva csak még kevesebb húsra számíthatnak majd. Irigykedve nézte az állatot, és szinte siratta az elpocsékolt halat. Hiába, ha a betanított sirály nem kapja meg a jutalmát, félő, hogy többé nem kelne útra megkeresni egy hajót.
Az uralkodóház igen fontos dolgot akarhat a kapitánytól, ha ilyen messzire levelet küldtek. Főleg, mert nem lehettek biztosak benne, hogy még nem tértek le a sirálynak betanított, ősi tengeri útról. Ha nem lett volna ilyen pocsék szelük, nincs az a madár, amelyik még rájuk talál a végtelen tengeren.
Legalább láthatja nagyra becsült kapitányát. A kapitány ugyanis immár vagy három napja bezárkózott a kabinjába. Állítólag éjjel-nappal furcsa, elrongyolódott kódexeket bújt, próbálta megfejteni az igazságot a rájuk váró ismeretlen vizek természetéről. Ahogy erre gondolt, Kame kicsit félt is megzavarni a munkában.
Még nem szokta meg, hogy egy ilyen híres ember alatt szolgál. Amint meghallotta, hogy Espadon matrózokat toboroz, rögtön jelentkezett. Mindenkinek azt mondta, hogy látni akarja, mi van a zátonyon túl, de valójában csak a kapitány közelébe akart kerülni. Meridia hőse, a kalózvadász alatt szolgálni – ez számára olyan volt, mint egy beteljesült álom. Elképzelte, amint Espadon kapitány egy napon megnyeri a Tengeristennő Versenyét, a hagyománynak megfelelően elveszi a főpapnőt, és ő lesz az új király. Kame pedig talán egy lehet a bizalmasai közül... Ha nem bosszantja fel.
Espadon valóban olyan jó hajós volt, mint beszélték, ám a kocsmai mesékben nem tettek említést arról, vajon az uraság milyen rosszul tűri a kabinjába tolakodó kéretlen vendégeket, kiváltképp a királyi üzeneteket kézbesítő matrózokat.
Kame nagyot sóhajtott. Annyira már ismerte a kapitányát, hogy tudta, akármilyen rossz hangulatban van is, a férfi nem fogja bántani. Legalábbis fizikailag nem. Legrosszabb esetben a következő megbízása a halashordók tisztítása lesz. Nem mintha az ifjúnak lett volna választása – a levél kézbesítése az ő kötelessége.